Akár az eltiport virágok,
Vagy mint a Semmi, mint a puszta szik…
Hogy hátha csendünk fülükbe veszik!
Ó, hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.
Higgyük: van hallgatás,
Mint a kihunyt zsarátnok,
Mely hangosabb, mint bármi más,
Mint barmok ordítása,
Mint vihar, amely nem szűnik soha,
Mint a haldoklók sikolya,
Van hallgatás, mely sokkal rémesebb,
Kiáltóbb és félelmesebb,
Mint hogyha lánc sír, vagy ha bomba robban…
Mint omló bányák siket dobbanása,
Így hallgassunk. Vagy ezeknél is jobban.
Akár a szárazra vetett hal,
Mert hallgatásra ért meg az idő.
Székely János (Torda, 1929. március 7. – Marosvásárhely, 1992. augusztus 23.) kiváló magyar ember és erdélyi költő volt. Ezt a versét 1957-ben írta, és visszaköszön benne az elbukott magyar forradalom utáni életérzés. Akkor hallgatásra ért meg az idő - ma már nem kell hallgatnunk!
TACAEMUS
Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.
Voltak korok, hogy tisztelték a jókat,
A sírni legjobban tudókat,
Akik bomoltan tépték rengeteg
Szakállukat és bőgtek,
Akár a fergeteg,
Akár a sebzett barmok, mint a vad
Csaták sarában széttiport lovak:
Voltak korok, hogy tisztelték és félték…
De most már nincs mód, hogy szavunk megértsék.
Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.
Tudván tudok jajoktól
Úgy hallgassunk, mint aki meghal,
Visszhangzó korszakokról,
Bús-érdemes volt mégis kiabálni,
Káromlani és jósigéket hozni,
Jajgatni, sírni, inteni, botozni,
Ha belehaltál akkor is…
De most már saját hangunk is hamis.
Hát hallgassunk,
Amikor mégis ünnep volt kiállni,
(1957)
