Ezer év tapasztalata ordítja nekünk, hogy köztünk nincs helye félelemnek, mert a gyávák nem nyernek csatákat, és mert tudjuk, hogy a Jóisten szereti a bátrakat. Pontosan tudjuk, hogy csak magunk vagyunk, egyedül. Nincs olyan nemzet a föld kerekén, aki jobban szeret minket, mint önnön magát.
Ma azonban abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy sok nemzedék után csak rajtunk, csak a mi összefogásunkon, szorgalmunkon, és tehetségünkön, a mi közös munkánkon és akaratunkon múlik, hogy ismét sikeressé tesszük-e Magyarországot.
Az önfeladás, a megalkuvás nem vezet eredményre. Vannak olyan időszakok, amikor a támadások nem országok, nemzetek felől érkeznek. A modern ellenségek nem íjjal, karddal, puskával rontanak ránk, hanem az eladósodás ópiumát dugják az orrunk alá. S ez a küzdelem hosszabb, kegyetlenebb és alattomosabb, mint egy valódi háború. Mert ez a támadás tönkre teszi az egymásba vetett hitet, az emberhez méltó életet, elsorvasztja a családokat, felemészti a munkahelyek ezreit és megöli a jövőt! Ebben a hosszúnak tűnő küzdelmekben kell igazán a hit, az összetartás. Szükség van Szent István szellemiségére.
Tetszett e föld, e ház, e haza tatárnak, töröknek, németnek, muszkának is. Már István király sem fogadott el maga fölé hűbérurat, vagyis nem adta fel az ország függetlenségét. Tudta, hogy csak az éli túl, aki állva marad! Nem hozott hosszú távú célok és elvek nélküli döntéseket, nem engedte, hogy Magyarországot idegen érdekek eltérítsék az önmaga által kijelölt, megálmodott útjáról.
Az államalapító Szent István, hitet, függetlenséget, rendet és biztonságot akart. Nem akart már vándorolni, nem vágyott több kalandra. Házra, hazára, földre és önállóságra vágyott. Az ő földje most a mi földünk, s az ő vágya a mi vágyunk lett. Szent Istváné, Szent Imre hercegé, utódaiké, ük-déd- és nagyapáinké, apáinké. Ők hagyták ránk a földet, házat, hazát. Ránk hagytak MINDENT ami érték, mindent ami szent.
Filmösszefoglaló az évadnyitóról
A ránk hagyott javakat el lehet tékozolni, fel lehet élni, s akkor nem marad más, csak az üres mulandóság, s nem marad haza.
Ha hihetünk a társadalomkutatóknak, tudósoknak, akik azt állítják, hogy az imént említett emberöltő hossza körülbelül 25 esztendő, akkor az derül ki, hogy Szent István óta negyven nemzedék váltotta egymást ... Csupán 40. Mi –a mai magyarok- vagyunk a 41. generáció. Az a generáció, akikre a szüleink rábízták az unokáik jövőjét. Ez az örökség felelősség is egyben.
Szüleink által ránk hagyott, gyermekeink miatt vállalt ezer éves, hangtalan eskünk kötelez: Mi itt magyarok, azok maradunk, akik vagyunk, hogy azzá legyünk, akik lehetünk!
De vajon tényleg hisszük e, hogy a földi létünk véget ér, amikor nem dobban többé szívünk? Biztosan nem, mert Szent István halála után is meghatározza jelenünket!
A Szent István napi önvizsgálatkor elszámolhatunk az elvégzett munkánkkal, hogy jól sáfárkodunk-e a szüleinktől ránk hagyott javakkal, hogy többek lettünk-e az elmúlt évekhez, évtizedekhez képest, hogy méltóképpen szolgáltuk-e édes, magyar hazánkat. S erre az önvizsgálatra már több mint ezerszer volt alkalma a magyaroknak. De ez az ezer év, bármilyen furcsán is hangzik, hamar tovatűnt.
A Szent István nevéhez fűződő könyvek, tervek, és az államalapításhoz kapcsolódó emlékezések, mindig felkínálják a lehetőséget az önvizsgálatra, amely több mint főhajtás az elődök előtt. Több ez, mint tisztelet a hagyománynak, vagy megbecsülése a múltnak. Sokan érezzük úgy, hogy Szent István máig ható érvénnyel kijelölte az utat a magyar nemzet előtt. Úgy gondolta, hogy Európa szívében helye van, egy erős, független és szabad országnak. Lennie kell egy államnak a Kárpát-medencében amelyet egymásban bízó, szabad és büszke emberek építenek önmaguknak, a saját ízlésük a saját igények szerint. Lennie kell egy olyan államnak, amely magyarok közös otthona. Úgy gondolta, lennie kell Magyarországnak!
Mélyen Tisztelt Miniszter Úr, Államtitkár Úr, kedves Polgármester Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Van ugyanis egy gyönyörű magyar szavunk, mely így hangzik: emberöltő! Az emberi test születésekor felbukkan, majd alámerül aztán ismét felszínre tér az emlékezetben. Hullámzik, mint a tűvarrás közben és összevarrja a mögöttünk hagyott időt és a jelenkort.
