Gondolatok Kovács Kálmán festőművészről
Gondolatok Kovács Kálmán festőművészről
2018. január. 28., 23:00

"Próbálok emlékezni valakire, akit fizikai valójában alig ismertem. A magas, szakállas emberre. A festőművészre. A forradalmárra, aki kitartott az eszméi mellett halála napjáig. És nemcsak kitartott mellette, hanem küzdött és harcolt értük."

Kovács Bernadett gondolatai csupán egyszer látott nagyapjáról...

„Az emlékek összekötnek családokat, országokat, nemzeteket, férjeket és feleségeket, szülőket és gyerekeket. Az emlékek az életünk történetei."

(Linn Ulmann)

Kovács Kálmán festményei között sétálva rengeteg eltemetett érzés tört rám. A könnyeimmel küszködve néztem végig a kiállítást. Ezernyi apró mozzanat az életéből, ami sokáig rejtély volt előttem. Az Önarcképére nézve, nemcsak őt láttam magam előtt, hanem édesapám tekintetét, arcvonásait. A képet nézve szinte hallottam édesapám szavait, amikor mesélt róla. Szeretet, büszkeség, vágyakozás és némi fájdalom érződött a hangján. Így nőttem fel, ezt táplálta belém, hogy legyek büszke egy olyan emberre, akit nem is igazán ismertem... ismerhettem. Kovács Kálmán egy „misztikum" volt számomra. Valaki, akinek tudok a létezéséről, de nem láthatom, nem beszélhetek vele. 12 éves voltam, amikor édesapám elvitt hozzá Bécsbe. Nagy dolog volt ez akkor, főleg nekem „falusi" gyereknek. A mai napig emlékszem a galériára, ahol fogadott minket, a nagy, puha fotelre ahol hellyel kínált és a sok képre a falon. Apámmal olyan dolgokról beszélgettek, amit nem értettem... nem érthettem. Miután hosszasan beszélgettek, az az ötlete támadt, hogy menjünk el a Mariahilfer Straße-n egy kávéházba süteményt enni. A kávéház nevére nem emlékszem, de arra igen, hogy sok csábító sütemény volt a pultban, és a választásom egy tejcsokoládés tortaszeletre esett. Azóta sem ettem olyan finom csoki tortát. Kaptam hozzá egy csésze forró teát is, ami olyan erős volt és keserű, hogy nem bírtam meginni. A városháza előtt karácsonyi vásár volt, minden csillogott, fénylett. Hideg volt és fáztam, rám nézett és megkérdezte: - Nincs kesztyűd? Nem volt. Vett nekem egy párat, mindenáron a mustárszínűt szerette volna megvásárolni nekem, de én kitartottam a piros-zöld csíkos mellett. Akkor láttam őt életemben először és utoljára...
Felnőttként megértettem sok mindent. Az okokat, ami elválasztotta őt édesapámtól és így tőlünk is. Taktaharkányban még élnek idős emberek, akik emlékeznek rá. Rövid ideig élt itt, de az emberek szerették. Az itt köttetett házasságából két gyermek született, 1947-ben egy leánygyermek Éva, majd 1948-ban egy fiúgyermek Zoltán. Még kicsik voltak, amikor elment innét. Néhány év múlva visszatért, hogy magával vigye gyermekeit. Az élet és egyéb tényezők miatt csak egyik gyermekét vihette. 64 év telt el azóta... sok minden történt... túl sok minden. Az édesapám meghalt, és 1 évvel ezelőtt Kovács Kálmán is...
Most pedig itt vagyok én és próbálom összeszedni a gondolataim és az emlékeim. Próbálok emlékezni valakire, akit fizikai valójában alig ismertem. A magas, szakállas emberre. A festőművészre. A forradalmárra, aki kitartott az eszméi mellett halála napjáig. És nemcsak kitartott mellette, hanem küzdött és harcolt értük. A szememben ez teszi őt igazán értékessé és naggyá. Szeretettel és tisztelettel adózom az emlékének. Az emléknek, ami halvány...és az embernek.....a nagyapámnak.

Taktaharkány, 2018. január 26.

Kovács Bernadett

Részletek a rendezvényről - kattintson ide!>>