Wass Albert: Házsongárdi temetőben
Egy délután a zajtól messze szöktem,
s az életemet mentem kipihenni
a Házsongárdi öreg temetőben.
Ősz volt. Halálos. Lomb-hullásos. Szent.
Olyan lélek-csitító volt a csend:
a némaság és a néma ajkú holtak.
Akkor láttam: a fényvirágos álmok,
amik a lelkem szent csodái voltak,
halottak lettek: néma ajkú holtak.
És éreztem: egyszer majd újra ősz lesz,
s a hervadásban meglassul a vérem,
akkor az őszt majd könyörögve kérem.
A holtaktól megirigylem az álmot,
s cserébe nyújtom minden álmomat,
hogy én legyek az őszi csendtől áldott.
S meglátom majd: bűbájos álmaimmal
az életemet nagyon tele szőttem...
s megállok ismét kissé megpihenni
a Házsongárdi öreg temetőben.
