Lélekben együtt vagyunk!

Lélekben együtt vagyunk!

Lélekben együtt vagyunk!

E sorok írója - Padányi Viktor - 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban.

„Tíz órakor növénytan óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig… és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, melynek felső sarkában még ez a név állt: „A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe”, és felakasztotta a térképállványra, s mindezt egyetlen szó nélkül. Aztán megállt előtte kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal és olyan leírhatatlan, lágy kifejezéssel, amilyent mi még soha nem láttunk száraz és örökké szigorú arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú ciszterci papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: „Consummatum est”. /Beteljesedett/
    Ötvennégyen voltunk, ötvennégy 14 éves magyar fiú. A Golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább. Leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok. Nagymagyarország keresztre feszítésének a napja volt, 1920. június 4. Péntek…

A történelem e tragikus eseményét, Trianont ne kapcsoljuk össze a gyásszal, mert a könnyek sehová sem vezetnek, a kesergés nem segít. Helyette az összetartozás tudatát hívjuk elő önmagunkból. Azt a nemes érzést, amely segít egymásnak túlélni, meghaladni a nemzet bánatát. Trianon összeköt bennünket. Utolsó közös emléke a nemzetnek.

Együtt vagyunk június 4-én is, emlékezve a trianoni békediktátumra.